20. fejezet

Sziasztok!
Ímeeee, a 20. fejezet. Woaw, komolyan nem hittem, hogy egyszer majd idáig is eljutunk. :)

12.000-res nézettség? Nagyon Szépen Köszönöm Nektek!!! :)
Ehhez a részhez kellemes olvasást kívánok! ;) (A kép majd a végéhez illik, de nem előre elolvasni!! ;) )
Csóók <3

~Eric~

Talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, ez volt életem egyik legkínosabb pillanata. Az a félreérthető helyzet, ami akkor történt, felejthetetlenné tette a mai napomat, elég rossz értelemben, de optimistának kell lennem, talán még valami jó is történhet velem. Mondjuk az, hogy sikerül majd kimagyarázni az egészet, de előre látom, nem lesz könnyű. Az apák mindig elfogultak a lányukkal szemben, védik őket a – szerintük – bunkó srácoktól, akik mindenképpen meg akarják maguknak szerezni a lányt. Ez szerintem most sem lesz másképp.

Felöltöztem és próbáltam normálisan kinézni, hogy ha már az apukájánál nem is, de legalább az anyukájánál tegyek jó benyomást. A víztől begöndörödött hajamat kivasaltam, és elkotortam a szemem elől. Kinézetre hátha egy normális srácnak fognak tekinteni. Ezt csak remélni tudom. Amikor végeztem mindennel, átmentem Jess szobájába, ő pedig az ágyon ült rám várva.

- Mit gondolsz, apukád még megkedvelhet? – tettem fel egy megválaszolhatatlannak kinéző kérdést. Elém lépett, kezemet a derekán kulcsoltam össze, és közelebb húztam magamhoz, csak érezzem, hogy mellettem van.
- Talán. Mármint ha lesz ésszerű magyarázatod a törölközős jelentre, akkor biztosan. Tényleg, mit is akartál nekem mutatni? – pajkos mosoly jelent meg száján, tudtam jól, mire céloz, de ez esetben téved.
- Hmm, perverz hangulatunkban vagyunk ma? – én is elvigyorodtam ezen – Semmi komolyat, csak meg akartam kérdezni, hogy inget, vagy pólót vegyek-e fel. És ezeket akartam megmutatni. De te is a póló mellett döntöttél, nekem is ahhoz húzott inkább a szívem, szóval az maradt. De menjünk le, még magyarázkodni is kell ma. – egy kisebb csók után indultunk le a „csatatérre”, ahol a legnagyobb „harcomat” fogom vívni. Nem titok, hogy kivel: az apukájával. 

Normális dolog, ha az ember tenyere izzad, amikor ideges, ez megtörtént velem is. Lassan lépkedtünk le a lépcsőkön, pár másodpercet nyerve ezzel a felkészülésre. Lehet, túlreagálom, de nekem Jessica nagyon fontos, és nem akarom, hogy a családjában kiváltsam az ellenszenvet. „Lesz mit megbeszélni ezzel a lánnyal.” Hallottam a hangokat odalentről. Az, hogy nem tudnak rólam, nehezebbé tette a dolgomat. Leértünk a lépcsőn, elfordultunk jobbra, szembe a konyhával, ahol a család volt. Most vagy soha!

~Jessica~

Nem csak Eric izgult, én is. Nem is mondtam nekik, hogy összejöttem valakivel, és mit fognak szólni ahhoz, hogy egy popsztár. A szüleimnek pontosan megvan a véleménye az ilyen emberekről, de ezt a tényt próbálom megcáfolni azzal, hogy megismertetem velük a Barátomat. Amint bementünk a konyhába, ahol a többiek voltak, nagy csend lett, valószínű, hogy rólunk beszéltek. Szerencsére anya érezte, hogy mennyire ciki ez nekem, mindig tudta, hogyan érzek, és most ez nagyon jól jött. Odament Erichez, kezet fogott vele, majd bemutatkozott.
- Szia, én Jessica anyukája vagyok.
- Eric Saade, örvendek a szerencsének. - már ha az utolsó szó igaz. A rövid üdvözlés után apám elé lépett, aki arcmimika nélkül nézte őt. Láttam Ericen, hogy már eléggé zavarban van, kénytelen leszek valahogy segíteni neki.
- Sajnálom, hogy eddig nem meséltem nektek Ericről, de nem akartam telefonban elmondani, és egy hete, hogy összejöttünk, szóval még nem volt rá megfelelő alkalom. – magyarázkodtam.

- Semmi baj, most lesz elég időnk arra, hogy jobban megismerkedjünk Erickel. – mondta anya.
- De, az ebéd kész, ami már lassan az uzsonnába csúszik, szóval ne is várakoztassuk. – mondtam, majd a hűtőhöz léptem, hogy elővegyem a már kész ételeket. A csirke is lehűlt a pulton kellőképpen, így már az is ehetővé vált. A kis kóstolóból ítélve szerintem egész jóra sikeredett.
- Persze Jess, én nem vagyok fontos. – szólt anyáék mögül Tiffany. Komolyan az, hogy mögöttük állt, láthatatlanná tette számomra, amire még az alacsony termete is rásegített. Igaz, én sem vagyok nagyon magas, mindegy.
- Uhh, ne haragudj Tiffany. – melléjük léptem, majd bemutattam őt is Ericnek. – Eric, ő itt a húgom, Tiffany.

- Örülök, hogy megismerhetlek.
- Részemről a szerencse. – mondta a húgomnak, majd vele is kezet rázott.
- Vigyázz a nővéremre, mindannyian szeretjük. – kacsintott Ericre, mire ő elmosolyodott.

- Ne aggódj, óvni fogom őt mindentől és mindenkitől.
- Igaza van. – szólt közbe apa – Mindenkitől óvnod kell, talán még saját magadtól is. – szegény Eric kicsit ijedten nézett rá.
- Apa, ne csináld, kérlek! – tördeltem a kezem.
- Jól van, na, csak vicceltem, kedvelni fogjuk mi ezt a fiút! – mondta, majd „barátságosan” hátba veregette, mire Eric összeszorította az ajkait. – De tényleg ne hagyjuk kihűlni az ételt. – ezzel a mondattal mindannyian a konyhába indultak, én pedig Erichez léptem.
- Mondtam, hogy nem vészes.
- Hát persze, hogy nem! – egy puszit adott a homlokomra, majd folytatta – Csak éljem is túl. Még vagy két ilyen baráti üdvözlés apukádtól, és leszakad a tüdőm. – mosolygott - Gyere, menjünk. – kézen fogva indultunk mi is a többiek után. Mi is leültünk. Eric Tiffany mellé, én pedig anya mellé, Erickel szembe. A leves elfogyasztása csöndesen telt, majd amíg tálaltuk a másodikat, apa kérdezgetett Erictől.

~Eric~

- És mondd csak, Eric, most van valamilyen munkád? – tette föl nekem a családfő az első kérdést, ami után még érzéseim szerint nagyon sok lesz.
- Hát, vehetjük annak is, félig hobbi szinten űzöm.
- Ó, valóban? Mi lenne az? Fotózás, horgászás, talán a sport?
- Eric énekes, apa. – mondta Tiffany. Honnan…? Ismer engem?
- Szóval énekes. Híres énekes?
- Az Eurovíziós Dalfesztiválnak köszönhetően minden európai országban is ismert vagyok. – erre egyébként van helyes válasz?
- Szép kis teljesítmény. – hát ezt inkább elismerésnek veszem. – És űzöl valamilyen sportot?
- Elmegyek egy vagy kétnaponta futni, és járok edzeni is. Régebben fociztam, de azt feladtam, és az éneklést választottam. 

- Foci. Azt én is szeretem. Mondhatni igazi fociőrült vagyok. - Nem hittem volna, de elég jól el tudtam velük beszélgetni, főleg a fociról.
- Eric, tudnál jönni kicsit segíteni? – hallottam meg Jess hangját a konyhából.
- Persze, megyek! – bementem a konyhába, ahol Jessica a sütit csomagolta ki. – Finomnak látszik. Mondd csak, a húgod honnan tud rólam? – ez most nagyon érdekelt.
- Hidd el, fogalmam sincs. Kérdeztem anyától, hogy nem-e ismerős a neved neki valahonnan, de azt mondta, hogy nem. Lehet megemlítette Tiffanynak, ő pedig megnézte a neten, fogalmam sincs. De, ahogy elnézem, nem baj, ha ismer téged, mert apával elég jól elvagytok a focival.
- Pontosan. – meg akartam csókolni, de a húga épp akkor jött be.
- Sziasztok! Beszélhetnék Jessica-val egy kicsit? – kérdezte, mire bólintottam, és kimentem.

~Jessica~

- Őszintén gratulálok a pasi választásodhoz. Szerinted vannak ilyen srácok San Franciscóban? Nincsenek. Komolyan mondom, itt fogok veled maradni. – elnevettem magam, majd átöleltem.
- Nem kell neked még pasizni, 14 vagy csak. – erre a mondatomra megsértődött arccal fordult el tőlem.
- Csak? Tudhatnád, milyen idősnek számítok én így. Mindegy, attól, hogy csak nyolcadikos vagyok, nem azt jelenti, hogy nem látom, melyik srác néz ki jól, és melyik nem. Hidd el, jól választottál. De amikor összejöttél vele tudtad, hogy énekes?
- Amikor megismerkedtünk, még ne, de aztán elmondta nekem, vagyis rájöttem, és ő kibővítette. De nem igazán zavar. Próbálunk úgy együtt lenni, hogy ne vegyenek észre a riporterek, vagyis a házban vagyunk. De ha már ilyen tapasztalt vagy pasi-téren, neked van már kiszemelted?
- Most miért kell velem úgy beszélni, mintha kis 10 éves lennék? Komolyan, mindenki annyinak néz a családban. Májusban leszek 15, akkor is így fogsz beszélni velem?
- Oké, bocsi, de nekem akkor is a hugicám maradsz. De szerintem menjünk vissza, mentsük meg Ericet, ha netán bajba került volna. – mondtam, majd amint visszaértünk, kezemben a tálcával, amire sütiket tettem, meghallottam egy kérdést apától.
- És mi volt az a törölközős jelenet a fürdőben? – szegezte egyből Ericnek, aki elsőre szólni nem tudott, csak meglepődve, segítségkérő tekintettel nézett rám, amint odaértünk.