Elbambulva néztem ki az ablakon, láttam az elsuhanó fákat, oszlopokat és a felgyülemlett viharfelhőket. Elég sötétek voltak, így biztos voltam benne, hogy vihar lesz. Eric hozzáért a kézfejemhez, így kizökkentett a nézelődésből, jelezve, hogy megérkeztünk.
-Itt vagyunk. – mosolygott. Kiszállt és átsietett az én oldalamra. Addig én kicsatoltam az övem és elvettem a hátsó ülésről a táskámat. Eric kinyitotta nekem az ajtót. Karját derekam köré fonta, így vezetett be az ajtón. Amint átléptem a küszöbön, a lila és a fehér szín kombinációjával találkoztam. A legtöbb tárgy lila, fehér vagy éppen fekete színű volt. Egy szobába vezetett Eric, ami valószínűleg a nappali volt. Középen volt egy fehér szőnyeg, azon egy sötétszürke kanapé előtte egy kis dohányzóasztallal. A sarokban egy kandalló díszelgett.
–Én most elmegyek, gyorsan lezuhanyozok, addig nézz csak körül, érezd magad otthon. – azzal be is csukta maga mögött az ajtót. Egy perc után hallottam, ahogy kinyitotta a vizet. Szétnéztem a szobában. A fal fehér színűre volt festve, néhány tájkép is díszítette. A polcokon vagy asztalokon orchideák voltak, fehér és lila színben. Nagyon harmonikus volt.
Leültem a kanapéra, és csak nézelődtem. Csak pár percig járathattam a szemem a bútorokon, majd felálltam és kisétáltam a teraszra. Még most is nagy volt a forgalom Stockholmban, bár ezt nem is csodálom. Nem tudom pontosan, hogy miért, de eszembe jutott Sam. Miért választotta azt a lányt, akinek csak kb. 2 hétre kell majd? Nem is igazán érdekel. Ha nem így lett volna, akkor nem ismerhettem volna meg Ericet, mert nem utaztam volna ide.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerem Ericet ilyen közelről, mert tudom, hogy rengeteg lány lenne most a házában. De engem egyáltalán nem érdekel, hogy híres popsztár, én nem azért kedvelem. Elismerem, hogy jó hangja van, mert meghallgattam a Popular c. számát, de én nem a popsztár lényét szeretem. Szeretem? Valóban szeretném? Nem tudom pontosan, de annyi biztos, hogy nagyon kedvelem.
És most mégis magányosnak érzem magam. Miért? Hiszen vannak barátaim, van családom és egy éppen kialakuló kapcsolatom, de ezek ellenére is magányosnak érzem magam. Könnybe lábadt a szemem, el se akartam hinni, hogy valóban a sírás határán állok. És az a legrosszabb, hogy nem tudom megindokolni a sírás okát. Ha tudnám, az akkor se nyugtatna meg, de legalább tisztában lennék vele. Vannak ilyen hangulatváltozásaim, és ilyenkor elég sokáig szoktam „itatni az egereket”. Utána sokkal jobban vagyok, hogy valahogy ki tudtam adni magamból a bennem felgyülemlett feszültséget.De most nem akarok sírni, hiszen Eric bármelyik percben kijöhet, és biztosan kérdőre vonna, különben is elrontaná az estét. Próbáltam magamba fojtani, de pár könnycsepp mégis legördült az arcomon. De miért? Kit vagy mit siratok?
És ahogy sejtettem, Eric ki is jött egy boxerben és egy fehér trikóban. Nem fordultam oda hozzá, mert akkor meglátná a – valószínűleg már ki is alakult – szemem körüli piros foltokat. Nem akarom, hogy így lásson, mert minden okom meg lenne a boldogságra. Odaállt mellém, nem szólt semmit, ő is ugyanúgy kémlelni kezdte az eget, ami addigra már fekete lett. Percekig álltunk így az erkélyen, a korlátnak támaszkodva, mígnem Eric megfogta a kezemet és felém fordulva kérdezte:
- Indulhatunk? – a sötét miatt valószínűleg nem látta az arcomat, ami nem is baj. Sajnos remegő hanggal válaszoltam neki.
- Igen. - nem tudtam arra az egy szóra megváltoztatni, így észre is vette, hogy nem vagyok a legboldogabb.
- Minden rendben? Miért sírsz? – fordított maga felé. Lenéztem a földre, nem akartam, hogy tekintetünk találkozzon.
- Semmi gond, rendben vagyok. – hazudtam. Nem voltam rendben, amit én se értettem.
- Aha, persze, látom. Gyere! – bevezetett a nappaliba, leültetett a kanapéra és felém fordult. – Mondd el, kérlek, mi a baj. Valami rosszat tettem?
- Nem, dehogy! Nem miattad, csak… igazából én magam sem tudom. Vannak ilyen hangulatváltozásaim, amiket én se értek, de elmúlik. Utána minden rendben lesz és valamennyire boldogabb is szoktam lenni… szóval, elmúlik. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- De ma este inkább maradjunk itthon és megpróbállak nyugtatgatni. – ő is elmosolyodott.
- Nem, tényleg nem szükséges. Menjünk csak… a park az legalább lenyugtat.
- Biztos? – vonta fel egyik szemöldökét. – Mert…
- Igen, Eric, biztos. Mikor indulunk? – most egy kicsivel jobb lett a kedvem.
- Most azonnal, ha nincs ellenvetésed. – kezét nyújtva felsegített az ágyról.
Beültünk a kocsiba és indultunk is. Mindkét kezemet a combomra tettem, az egyiket Eric összekulcsolta a kezével és egy mosolyt küldött felém. A park elé érve leparkoltunk, majd kiszálltunk. Azon az úton indultunk el, amin még az első randinkon futottunk el a kocsiig. Remélem, most nem fog eleredni az eső, bár elég sötét viharfelhők gyülekeztek az égen, amit most nem is lehet látni, bár látszanak a csillagok, szóval nincs mitől tartanunk. Kéz a kézben sétáltunk egy kis ideig, majd a számomra ismerős padra leültünk. A kis patak vízén visszatükröződött a Hold és az út széli lámpák fénye.
- Remélem, hogy most már kicsit nyugodtabb vagy. – fordult felém, én is így tettem.
- Igen, sokkal. Köszönöm. De azért remélem, hogy most nem kell majd futni az esőben. – nevettem.
- Én is, bár bevallom elég romantikus volt. – ő is nevetett ezen. Amikor mindketten abbahagytuk, csak mélyen néztünk egymás szemébe. Percekig ülhettünk így, mire egy halk dörgésre lettünk figyelmesek. – Ez most komoly? – nézett fel Eric az égre. – Induljunk?
- Lassan szerintem menjünk. – felálltunk és indultunk is ki a parkba. Sétáltunk egy kis ideig, majd megpillantottuk az autót. Mire mindketten becsuktuk az ajtót, addigra esni kezdett nem kis szemekben. Szép kis felhőszakadás volt, így Eric is lassabban vezetett.
Most mindenki lassabban ment a megszokottnál, mert az úton is sok víz gyülemlett fel és a csatornák alig bírták elnyelni.
- Én mondtam, hogy ez romantikus. – mondta, miközben közelebb hajolt az ablakhoz remélve, hogy majd tisztábban lát, de ez nem sok sikerrel járt.
- Igen, ez tényleg az. Felhívom Brooke-ot. – elkezdtem a táskámban kutakodni. A telefonomat megtaláltam, de a ház kulcsát nem láttam. Többször is átkutattam, ki is borítottam a táska tartalmát, ami nem volt valami sok, de nem találtam. Keresni kezdtem a nadrágom, majd a dzsekim zsebében is, de ott sem találtam. – Remek!
- Mi az? – kérdezte.
- Nem találom a házkulcsot. Pedig úgy emlékeztem, hogy a táskámba tettem.
- Lehet véletlenül nálam hagytad. – nézett rám.
- Nem hiszem. Hát ez fantasztikus, akkor hogy megyek be? Brooke-nak szerencsére van pótkulcsa, de nekem nincs. Talán még azt is elveszteném… - az utolsó mondatot már halkabban mondtam.
- Aludhatsz nálam is és majd reggel hazaviszlek. – ajánlotta fel Eric a segítségét.
- Nem akarok a terhedre lenni.
- Ugyan már! Te sosem lennél a terhemre. – megfogta a kezem. – Csak hívd fel Brooke-ot, hogy ma nem alszol otthon. Holnap meg elmentek majd kulcsot másoltatni.
- Igazad van, hívom is. – elővettem a telefonom és tárcsáztam Brooke számát. – Szia Brooke, tudom, hogy nem a legjobbkor hívlak, de az igazság az, hogy ma nem alszok otthon.
- Hmm, tényleg? Csak nem Eric? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Igen, felajánlotta, hogy aludhatok nála, ugyanis elvesztettem a kulcsomat.
- Teljesen megértem, Jessica, nem kell nekem magyarázkodni. – még mindig mosolygott.
- Akkor én nem is zavarlak, dolgozz csak nyugodtan.
- Mintha nagy örömömet lelném benne. És köszi, meglesz. Jó éjt! Ja, tényleg, nem akartam megemlíteni, de nekem két kulcsom van pontosan az ilyen esetekre. Az egyiket odaadtam volna, de aludj csak inkább Ericnél. Szia! – azzal kinyomta. Elnevettem magam, majd visszatettem a telefont a táskámba és néztem ki az ablakon. Nem sok mindent lehetett látni, mert a víz sűrűn folyt le az üvegen. És csak most gondoltam igazán bele, hogy mit vállaltam azzal, hogy Ericnél alszok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése